a XV. Kerületi Kulturális Örökség Háza és Helytörténeti Gyűjteménye szervezésében

/ megnyitó /
2023.09.17.

Paul Klee, a huszadik század egyik legfontosabb képzőművésze Alkotói vallomásában úgy fogalmaz, „A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.”
Szabó Franciska itt látható Láthatóság című sorozatával a hajléktalanokhoz hasonlóan, de nem csak a nagyvárosokban, hanem országszerte kvázi tereptárgyakká lett láthatatlan közmunkásokat teszi láthatóvá.
Ráadásul ehhez nem egy nyilvánvalóan dokumentatív műfajt – fotográfiát, filmet – választ, hanem a festészetet.
Érthető, hiszen nem fotográfus, nem dokumentumfilmes. Ugyanakkor mégis sajátos választás.
A festészet ugyanis ebben a tekintetben (is) furcsa műfaj. Bár szinte mindenki szerez róla személyes tapasztalatot az óvodában, iskolában, tudja, hogy a festészethez kell valamilyen felület, amire festhet (pl. papír, vászon), kell valamilyen festék és eszköz (pl. ecset), amivel felviheti a festéket a felületre, és sokan talán az otthonukban is naponta látnak valamilyen megörökölt festményt, mégis a kortárs festészet, a művészeti világ alkotása ennél távolibb, idegenebb műfaj; valami, aminek a galériában, a múzeum falán van a helye, ahol a hozzáértő kiválasztottak látják és értik, és nem a hétköznapokban. Kortárs festményt nézni, befogadni, azzal diskurzust teremteni nem mindennapi gyakorlat.
Pedig Jean-Luc Marion francia filozófus és római katolikus teológus A látható kereszteződése című könyvében azt írja, hogy „A festészet kérdése nem elsősorban és nem kizárólag a festőkre tartozik, azt pedig még kevésbé állíthatjuk, hogy az esztéták ügye volna. A festészet kérdése nem más, mint a láthatóság kérdése, és ezért mindenkit egyaránt érint – közös érzékelésünk, vagyis egyáltalán az emberi érzékelés problémája rejlik benne.”
Na tessék! Pont erről beszéltünk: jön egy filozófus, egy kiválasztott, és azt mondja, a festészet mindenkit érint. De hogyan? Mi az, hogy az emberi érzékelés problémája rejlik benne? Mi közünk van a mondjuk vászonra kent festékflekkekhez? – kérdezheti bárki.
Visky András, akit íróként, színházi emberként ismerünk, egy fiataloknak írt tízparancsolat-magyarázó kolozsvári könyvben a második parancsolatot értelmező írásában igyekszik választ adni e kérdésre: „A valódi műalkotás (…)” – írja – „nemcsak a világ, az emberi viszonyok, a társadalmi berendezkedés álságosságáról rántja le a leplet, hanem önmagáról is. A valódi műalkotásban mindig fölismerhető az önmaga megszűnésének és megszüntetésének az akarata: elküld magától és az élet etikai kihívásai felé fordítja a tekintetünket. Gyönyörködtet, de fel is ébreszt és kiküld a városterekre észrevenni az otthontalanokat, a kitaszítottakat és megnyomorítottakat. Nem én vagyok a cél, mondja a műalkotás, én csak egy önismereti, önfelismerési esemény vagyok.”
Hát akkor lássunk tisztán!
Magyarországon több mint négy és félmillió foglalkoztatottból közel százezer ember dolgozik közmunka-programban. Feleannyian, ahányan munkanélküliek és két-háromszor annyian, mint a hajléktalanok becsült száma. A közmunkások bére 2023-ban havi bruttó 116.000, heti 26.670, napi 5.335 forint. Ennek harmadát adóként rögtön vissza is veszi az állam. Míg egyrészről a közmunkaprogram az önkormányzatoknak lehetővé teszi olyan munkák elvégeztetését, amire saját forrása nem lenne (mint az ároktisztítás, a fűkaszálás, a gyommentesítés, a közterületek tisztántartása), addig a közmunkások szempontjából ez a program az említett ellentételezéssel éhbér, zsákutca. Az adminisztráció számára a foglalkoztatottsági ráta finom kozmetikázása, ezzel szemben a közmunkások számára marginalizálódás, perifériára szegeződés.
Ugyanis hiába viselnek a közmunkások az EN ISO 20471 jól láthatósági munkaruha szabványt követő láthatósági mellényt, gyakorlatilag láthatatlanok, észrevehetetlenek. A szemünk, érzékelésünk hozzászokott látványukhoz, jelenlétükhöz, így pontosan annyi érdeklődéssel megyünk el mellettük, mint egy utcabútor, szemetes mellett. Hasonlóan az indiai kasztrendszer ötödik kasztjához, a dalitokhoz (ami maráthi nyelven elnyomottakat, megtaposottakat jelent) kirekesztett közösségről van szó. Olyan csoport, amiről tudjuk, hogy létezik, de az érzékelésünkben, gondolatainkban nem jelenik meg, érzelmeinkbe nem férkőzik be, és a fennkölt, szent művészet világában végképp nem látjuk helyét.
A művészet jó ideig csak a kiválasztottakat emelte be a műalkotások terébe. A sok esetben szegény sorból indult művészek alkotásaikban a megrendelői igénynek megfelelően a biblia személyei, szentek, főpapok mellett uralkodókat, főurakat, mitológiai alakokként is szép tekinteteket jelenítettek meg. Leonardo fiziognómiai megfigyeléseken alapuló csúf karakterei, Breughel parasztjainak életkép-mozzanatai, Courbet kőtörői a maguk korában egészen új perspektívát nyitottak, a világ más és jóval szélesebb horizontját emelték be a festészetbe.
Mára mindez trivia, az ingerküszöbünket a szenzációk és szörnyűségek felfokozott hírei sem érik el, baleseteket, gyilkosságokat és háborúkat is közönnyel fogadunk. De akkor mi lehet az, ami mégis megmozgat, ami most az egykori Balaton együttes dalszövegét idézve „távolról még messze van, közelről meg még jobban”, ugyanakkor látása mégis elvezethet bennünket egy önismereti, önfelismerési eseményhez?
Itt érkezünk el annak a magyarázathoz, hogy miért is az idei Ars Sacra programjaként találkozunk a Láthatóság képeivel itt. Jézus radikális újítása a kiválasztottak csoportján kívüliek, a perifériára rekesztettek – mai kifejezéssel a társadalmi szinten alulreprezentáltak – a tisztátalan foglalkozást űzők, a nők, a pogányok megszólítása volt. Egy asztalnál enni prostituáltakkal, pénzváltókkal, szegényekkel, idegenekkel. Nem csak egy százast dobni rutinból a koldusnak, hanem – Röhrig Géza gyakorlatát követve – beszélgetésbe elegyedni, együtt ebédelni az utcán élőkkel, és persze verset írni róluk, mint ő tette az Angyalvakondban. Vagy ahogy Szabó Franciska teszi: észrevenni és megmutatni a láthatósági mellényt viselő láthatatlanokat, beemelni őket a képek és a művészet terébe, megörökíteni az időkarcolta arcokat, a ráncok mély barázdáit, a szedett-vedett, kinyúlt-viseletes ruhákat, a lenőtt frizurákat, a megfáradt tekinteteket, a nyilvánvalóan nem divattárgy, de elengedhetetlen sapkákat. A szépséghez a totális esztétizáció korában hozzászoktunk. Esetlen szabású neonsárga mellények és útkaparó viselőik arcának felragyogásával találkozni katartikus pillanat. Kívánom, lássuk meg minél többen!

A kiállítás megtekinthető a a Csokonai Rendezvényházban, nyitvatartási időben, október 15-ig.