Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok grafomán.

Most mégis úgy éreztem, hogy írnom kell. Egy lassan 17 éves szenvedélyemről szeretnék beszélni, számomra egy igazi csodáról, amely nap mint nap feltölt, és alkotni tanít.

Ez a folyamat egy pici dologgal kezdődött, egy nem nagy kiállítással, amin talán 30-an is alig voltak. Mégis úgy éltem meg, mint egy kiéhezett kamasz az első randevúját. Félelem, remény, rengeteg elfojtott vágy és érzelem kavargott bennem.

17 év után is mindig ott van bennem mielőtt egy rendezvény elkezdődik, az az izgalom, amit lassan társamnak hívok. Egy hosszú folyamat végén – hirdetés, szerződések, technikai egyeztetések és még sok minden más – a közönséggel együtt várom azt a csodát, amikor az igazi főszereplők, a művészek felmennek a színpadra. Azért, hogy helyettünk sírjanak, örüljenek, és elmagyarázzák nekünk az élet igazi rejtélyeit. Azért, hogy létrejöjjön az a pillanat, ami felemel és átsegít az élet mindennapi dolgain.

Lehet ez komolyzene, színház, jazz, kiállítás, világzene stb., mindig áldott az az idő, amikor egy rendezvény elkezdődik, és rendben befejeződik. Látni az esemény után, ahogy az emberek csillogó szemmel, felszabadultan jönnek ki a rendezvényről, és úgy érzik, kaptak valami pluszt ezen a napon. Az fajta elégedettség, amikor még a résztvevő művészekkel és technikusokkal váltunk pár szót, és nyugtázzuk, hogy ma is történt valami jó.

Néha még belefér egy hosszabb beszélgetés is (étel és ital mellett), ahol sztorikat mesélünk, és új álmokat szövünk együtt. Tanulunk egymástól… stílust, szakmát, érzelmeket.

Persze ne feledkezzünk meg a legfontosabbról sem, a közönségről, akiért mindannyian vagyunk, nap mint nap megküzdünk a kegyeiért, fürkésszük a gondolatait, és próbálunk hatni rájuk. Ha szerencsések vagyunk, akkor egy idő után közösségé válik, és szinte szerves része lesz a folyamatnak. Picit olyan, mint egy alkotó társ, ami gyarapszik, fejlődik és éltet. Ezért is nagyon fontosnak tartom, hogy igazi értékeket, sokszínűséget és fontos emberi, élhető dolgokat nyújtsunk számukra.

Most, hogy lassan egy éve nélkülöznünk kell az élő emberi kultúrát és művészi élményt (nem becsülöm le az online tér jelentőségét), kikívánkozik belőlünk a jövővel kapcsolatban sok félelem, remény és terv.

Természetesen fel sem merül, hogy ne folytassuk valamilyen formában ezt a tevékenységet, hisz aki igazán benne él, annak olyan, mint a levegő…

Egy azonban biztos, hogy egy megváltozott világba térünk vissza, és másfajta kihívásokkal kell szembenéznünk. Ami nem lett más, az az értékek közvetítése és eljuttatása a nyitott fülekhez és szemekhez. Viszont törékenyebbek lettek emberi kapcsolatink, létünk és egész életünk. Segíteni kell a visszatalálást alkotónak, közönségnek, szervezőnek. Feléleszteni és vigyázni az intimitásra, az emberi kapcsolatainkra, és ha kell, az egészségre. Egyszerre kell óvatosnak és mégis rendkívül nyitottnak és befogadónak lenni. Újra kiépíteni a bizalmat a közösségekben, hogy merjenek és akarjanak élő kultúrát hallgatni. Mindent megtenni azért, hogy ezt egészségük megőrzése mellett tehessék meg. Mert ez igenis a mi felelősségünk. Hiszek (ha eljön az ideje) a fokozatosságban és abban, hogy megfelelő szabályok mellett újra el tud indulni kulturális életünk. Sőt, újfajta értékes szórakozási és kulturális fórumok jöhetnek létre a változások hatására. Bízom benne, hogy nemsokára újra találkozhatunk rendezvényeken és az eseményeken!

Addig is mindenkinek jó egészséget és szép napokat kívánok!

Bleier Gábor, Pestújhelyi Közösségi Ház